Csak egy szürkésfekete, megégett hasáb maradt, és néhány zsarátnok izzott a hamuban. Még van füstje, csak fára van szükségem. Fájdalmasan ?sszeszorította a fogait, és odamászott a let?rt ágak kupacához, amit Bogáncs hagyott itt neki, miel?tt elment vadászni, és rál?k?tt néhány fadarabot a t?zre.
– Kapj bele! – sziszegte. – égj! – Beletúrt a parázsba, és néma imát mondott az erd?, a hegyek és a mez?k névtelen isteneihez.
Az istenek nem válaszoltak. Egy id? után már füst sem szállt fel a hamuból, és a kunyhóban máris hidegebb lett. Varamyrnak nem volt kovája, taplója, száraz gyújtósa. Ezt a tüzet soha nem fogja újra feléleszteni, segítség nélkül biztosan nem.
– Bogáncs! – kiáltotta a fájdalomtól rekedt hangon. – Bogáncs!
A n? álla hegyes volt, az orra lapos, és arcának egyik felét hatalmas szem?lcs csúfította el, melynek k?zepéb?l négy s?tét sz?rszál n?tt ki. Visszataszító és kemény arc volt, Varamyr most mégis sokat adott volna érte, ha látja felbukkanni az ajtóban. El kellett volna kapnom, miel?tt elment. Mióta lehet távol? Két napja? Három? Nem tudta biztosan. A kunyhó belsejében s?tét volt, és folyamatosan ingázott álom és ébrenlét k?z?tt, sosem tudta, mikor van nappal, és mikor éjszaka.
– Várj itt – mondta a n?. – Hozok ennivalót.
? pedig ostoba módon várt, Haggonról és B?g?r?l álmodott, és mindarról a rosszról, amit életében tett. A nappalok és az éjszakák teltek, és Bogáncs nem j?tt vissza. Nem is fog. Varamyr arra gondolt, hogy talán elárulta magát. Lehet, hogy Bogáncs ránézésre meg tudja állapítani, mire gondol, vagy esetleg lázálmában beszélhetett?
F?rtelmes, hallotta Haggon mormolását. Szinte mintha itt lett volna vele, ebben a szobában.
– Nem, csak egy csúf lándzsaasszony – mondta neki Varamyr. – én nagy ember vagyok. én vagyok Varamyr, a varg, a b?rváltó! Nem való, hogy ? él, én pedig meghalok!
Senki nem válaszolt. Bogáncs elt?nt. Itt hagyta, akárcsak a t?bbiek.
Saját anyja is elhagyta. B?g?ért sírt, de értem soha. Aznap reggel, amikor apja kiráncigálta az ágyból, hogy elvigye Haggonhoz, az anyja még csak rá sem nézett. üv?lt?tt és rúgkapált, ahogy bevonszolták az erd?be, amíg az apja pofon nem vágta, és ráparancsolt, hogy maradjon csendben.
– A saját fajtádhoz tartozol! – Mind?ssze ennyit mondott, amikor odal?kte Haggon lába elé.
Nem tévedett, gondolta reszketve Varamyr. Haggon sok mindenre megtanított. Megtanított vadászni és halászni, d?g?t nyúzni, halat csontozni utat találni az erd?ben. és megtanított a vargok útjára, a b?rváltók titkaira, bár az én adományom sokkal er?sebb volt, mint az ?vé.
évekkel kés?bb megpróbálta megtalálni a szüleit, hogy elmondja nekik, a kis Dudorból a nagy Hatb?r? Varamyr lett, de addigra mindketten halottak voltak, és elégették ?ket. ?sszeolvadtak a fákkal és a patakokkal, a sziklákkal és a f?lddel, a porral és a hamuval. Ezt mondta az erdei boszorkány az anyjának aznap, amikor B?g? meghalt. Dudor viszont nem akart egy darab f?lddé válni. A fiú arról a napról álmodozott, amikor a bárdok megéneklik a tetteit, és szép lányok üld?zik csókjaikkal. Ha feln?v?k, én leszek a Falon Túli Király, ígérte meg magának Dudor. Sosem lett az, de nagyon k?zel került hozzá. Hatb?rü Varamyr nevét félték az emberek. Tizenhárom láb magas hómedve hátán lovagolt a csatába, három farkast és egy árnyékmacskát irányított, és Mance Rayder jobbján ült az asztalnál. Mance juttatott engem ide. Nem lett volna szabad hallgatnom rá. Legjobb lett volna megszállni a medvémet, és darabokra szaggatni.
Mance el?tt Hatb?r? Varamyr a maga módján úrnak számított. Egyedül élt mohából, sárból és r?nk?kb?l épített lakhelyén, amely egykor Haggoné volt, és csak az állatai látogatták. Tucatnyi falusi hódolt el?tte kenyérrel, sóval és almaborral, gyüm?lcs?t és z?ldséget ajánlottak fel neki saját kertjükb?l. A húst maga szerezte be. Ha n?t kívánt, elküldte az árnyékmacskáját, hogy cserkéssze be, és amelyik lányra rávetette a tekintetét, engedelmesen j?tt az ágyába. Persze néhányan sírtak, de akkor is j?ttek. Varamyr nekik adta a magját, levágott róluk egy hajtincset, hogy emlékezzen rájuk, aztán visszaküldte ?ket. Id?r?l id?re megjelent valamelyik falu h?se dárdával a kezében, hogy meg?lje az állatembert, és megmentse a n?vérét, szeret?jét vagy lányát Azokat meg?lte, de a n?ket sosem bántotta. Néhányat még meg is áldott gyermekkel. Vakarékok. Apró, szánalmas jószágok, mint B?g?, és nem rendelkeztek az adománnyal.