Haggon f?rtelmesnek nevezte volna, minden b?n k?zül a legs?tétebbnek, de Haggon halott volt. Mance szintúgy elátkozta volna érte, de Mance ugyancsak meghalt vagy fogságba esett. Soha senki nem tudja meg. én leszek Bogáncs, a lándzsaasszony, Hatb?r? Varamyr pedig meghal. Számított rá, hogy halálával az adomány is elvész. Elveszíti a farkasait, és élete hátralév? részét csúf, bibircsókos asszonyként fogja leélni... de legalább él. Ha visszaj?n, még mindig elég er?s vagyok hozzá, hogy sikerülj?n.
Szédülés t?rt rá, és a k?vetkez? pillanatban már a f?ld?n térdelt, kezét mélyen belefúrta a hóba. Felemelt egy marék havat, majd szakállán és kirepedezett ajkán keresztüler?ltetve a szájába t?mte, kiszívta bel?le a nedvességet. A víz olyan hideg volt, hogy alig bírta lenyelni, és újra rá kellett d?bbennie, mennyire forró a teste.
Az olvadt hólé még éhesebbé tette. A gyomra élelemre vágyott, nem vízre. A hó már nem esett, de feltámadt a szél, apró kristályokkal t?ltve meg a leveg?t, amelyek kíméletlen er?vel csapódtak az arcának. Elszántan gázolt el?re a hóban, a seb az oldalán minden lépésnél szétnyílt, majd újra ?sszezárult. Amikor odaért a varsafához, talált egy ágat, amelyik éppen elég hosszú volt, hogy mankóként használja. Teljes súlyával rátámaszkodott, és célba vette a legk?zelebbi kunyhót. Talán a falusiak megfeledkeztek valamir?l, amikor elmenekültek... egy zsák almáról, egy kis szárított húsról, bármir?l, ami életben tartja ?t Bogáncs visszaérkezéséig.
Már majdnem odaért, amikor a mankója elpattant, és a lába kiszaladt alóla.
Hogy meddig hevert ott, vérével pirosra színezve a havat, nem tudta volna megmondani. A hó betemet. Békés halál volna. Azt beszélik, a vég el?tt meleget érzel meleget és álmosságot. Jó lett volna újra meleget érezni, bár elszomorodott a gondolatra, hogy soha nem láthatja a Falon túli z?ld vidéket, amir?l Mance annyit mesélt neki.
– A Falon túli világ nem a mi fajtánknak való – mondta annak idején Haggon. – A szabad nép fél a b?rváltóktól, de ugyanakkor tisztelnek is minket. A Faltól délre azonban a térdepl?k vadásznak ránk, és lemészárolnak, mint egy malacot.
Figyelmeztettél, gondolta Varamyr, de ugyanakkor te mutattad meg nekem a Keleti ?rséget is. Nem lehetett t?bb tízévesnél. Haggon tíz borostyánk? nyakláncot és egy b?r?kkel megrakott szánt cserélt el ott hat borost?ml?re, egy sót?mbre és egy rézüstre. A Keleti ?rségben jobban lehetett üzletelni, mint a Fekete Várban. A varjak tudták, hogy Haggon vadász, az éjjeli ?rség barátja, és mindig ?r?mmel fogadták a híreket a Falon túlról. Néhányan azzal is tisztában voltak, hogy b?rváltó, de err?l senki sem beszélt. A fiú ott, a Tengermelléki Keleti ?rségben álmodott el?sz?r a meleg délr?l.
Varamyr érezte az olvadó hópelyheket a homlokán. Ez nem olyan rossz, mint az égés. Hadd aludjak el és ne ébredjek fel soha, hadd kezdjem meg a második életemet! Farkasai most már k?zel jártak. érezte ?ket. Maga m?g?tt hagyja ezt a gyenge testet, eggyé válik velük, vadászni fog az éjszakában, és üv?lt a holdra. A vargból igazi farkas lesz. De melyik?
Nem Ravasz. Haggon persze f?rtelmesnek nevezte volna, de Varamyr már t?bbsz?r is belebújt a b?rébe, mik?zben Félszem meghágta. Csakhogy nem akarta az egész életét szukaként elt?lteni, kivéve, ha nincs más választása. Cserkész, a fiatalabb hím jobban illett volna hozzá... bár Félszem nagyobb volt, és vadabb, és mindig Félszem kapta meg Ravaszt, ha a n?stény tüzelt.
– Azt beszélik, felejteni fogsz – mondta neki Haggon néhány héttel a halála el?tt. – Amikor az emberi hús meghal, a lélek tovább él az állatban, de az emlékezete minden nappal halványodik, az állat pedig egyre kevésbé lesz varg, és egyre inkább farkas, amíg az ember teljesen elt?nik, és csak a vad marad.
Varamyr tudta, hogy ez igaz. Amikor átvette Orell egykori sasát, érezte a másik b?rváltó dühét a jelenléte miatt. Orellt a k?p?nyegforgató varjú, Havas Jon ?lte meg, és a gyilkosa iránt érzett gy?l?lete olyan er?s volt, hogy Varamyr azon kapta magát, szintén haragot érez az állatember k?ly?k iránt. Pontosan tudta róla, hogy miféle, amint megpillantotta mellette azt az óriási, csendes rémfarkast. Egyik b?rváltó mindig felismeri a másikat. Mance-nek hagynia kellett volna, hogy megszálljam a rémfarkast. Az aztán királyhoz ill? második élet lett volna! Nem kétséges, meg tudta volna tenni. Az adomány er?s volt Havasban, de a fiút senki nem képezte, még mindig a saját természete ellen küzd?tt, ahelyett hogy ?rült volna neki.
Varamyr látta, ahogy a varsafa v?r?s szeme lenéz rá a fehér t?rzsb?l. Az istenek ítélkeznek. Megborzongott. Rossz dolgokat tett, borzalmas dolgokat. Lopott, ?lt, er?szakoskodott. Emberhúst evett, és haldoklók vérét lefetyelte, ahogy el?t?rt felszakított torkukból. Becserkészte ellenségeit a s?tét erd?ben, álmukban ugrott rájuk, kitépte a beleiket a hasukból, és szétszórta a sáros f?ld?n. Milyen édes volt a húsuk!
– Az a sz?rnyeteg volt, nem én – suttogta rekedten. – Az adomány, amiben részesítettetek!
Az istenek nem feleltek. Lélegzete sápadtan és k?d?sen kavargott a leveg?ben. érezte a szakállán formálódó jeget. Hatb?r? Varamyr lehunyta a szemét.